18. fejezet

Itt a friss fejezet !

3 héttel később

 Miután elment még beszéltünk párszor, de annak is már több hete. Hiányzik. Iszonyatosan hiányzik.  Nehéz nélküle léteznem. Céltalannak érzem a napjaimat, mintha nem lenne miért felkelnem nap, mint nap. Üresnek érzem magam.

Robert van, hogy felhív, ami jól esik, de ugyanakkor fáj is. Néha, ha beszélünk telefonon hallom Taylor hangját. Olyankor elszorul a torkom, és a sírás fojtogat. De Robert nem tud kettőnkről, és jobb is ez így.

Bár Taylornak azt mondtam gondolkodom a folytatáson, rájöttem, hogy nem tehetem meg ezt vele. Mellettem nem lenne se családja, se barátja. És még ez a nem normális élete is normáltalanabb lenne.

 Az utazástól félek. Újra kezdeni mindent Los Angelesben… és, ha nem jön össze? Mi lesz akkor velem? Ha rám un, vagy a családja fog kettőnk közé állni?

Inkább hagyom.Talán már el is felejtett engem. Én pedig majdcsak megszokom az ürességet, amit Ő okoz nekem.

Még van 1 órám melóig. Szombat van, ami egyenlő a telt házzal. Fáradtnak érzem magam, most, hogy Ő nincs, kevesebbet alszom.  Elmélkedésemet a gyomrom korgása szakította félbe. Ennem kellene valamit.   Összedobtam egy tojásos szendvicset, amit jóízűen fél perc alatt meg is ettem. Rá néztem az órára. El kellene indulnom lassan.

Becsoszogtam a fürdőbe, egy szűk farmert, és egy kockás flanel inget vettem fel, egy magas talpú cipővel.  Igyekeztem még a látszatát is elkerülni annak, hogy szenvedek. A hajam egyenesre vasaltam, és egy laza sminket dobtam magamra. Indulhatok.

-          Szervusz Lindzi! Ma is nagyon csinos vagy!- szólt kedvesen Tamás.

-          Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz!- böktem felé.

-          Figyelj, Robert keresett!

-          Robert?  - kérdeztem döbbenten

-          Igen, épp elkerültétek egymást.

-          Itt volt?

-          Most mondom! – mondta szinte szájba rágósan

-          Felhívom!

-          Rendben, de siess! Vár a munka!- pörgette meg kezével a mosogató rongyot.

-          Oké. - szóltam lehangoltan

Ki kerestem a telefonkönyvből a számát, és rányomtam a zöld gombra. Két búgás után felvette.

-          Hi ! Kerestelek, de nem voltál benn a pubban.  – mondta komor hangon

-          Hi! De most már itt vagyok! Visszajössz?

-          Ahha

-          Oké, várlak.

Neki álltam mosogatni a temérdeknyi poharat. És a 8 –s asztalra pillantottam. Az, az este jutott eszembe, amikor másodszor találkoztunk Taylorral. Aztán felszakadtak bennem az emlékek. Ahogy végig néztem a pubon, csak őt láttam! Bármelyik arcra is néztem az Ő arcát láttam. A mosdó felé pillantottam, és láttam, ahogy felém jön, ahogy a szemeivel csak engem néz… mint azon az estén, mikor először szembesültünk az egymás iránt érzett vonzalmunkkal. Éreztem a bőre illatát, a hűs leheletét, a csókjait az ajkaimon. De mikor megérintettem az ajkaimat nem volt más rajtuk, csak újbegyeim.  Felnéztem és láttam, ahogy lassan elfoszlik látomásom és Taylor… végleg eltűnik.

Ijedten kapkodtam a fejem, Őt kerestem. De az arcok, visszavették eredeti formájukat. A mosdó felé rohantam, hátha ott lesz. Az ajtót szinte beszakítottam. De ott sem volt. Benéztem minden fülkébe, de mind üresen állt.  Magamra zártam az ajtót. Nem bírom! Nem bírom tovább nélküle! Én, én úgy érzem… a szívem szakad meg.

Éreztem, ahogy a könnyek utat törnek maguknak, és a látásom elhomályosítják.  A tükörbe néztem. Fura volt, mintha a testem nem én irányítanám. Nem éreztem, hogy sírnom kellene, a könnyeim mégsem akartak elállni.  Nem éreztem mást csak a hiányt, a fájdalmat.

Lehajtottam a fejem, és meg mostam az arcom. Rendbe hoztam a sminkem, és kimentem. Rob már várt rám.

-          Hello! Örülök, hogy végre láthatlak, már hiányoztál!- és egy hosszas ölelést adott.

-          Hello! Én is örülök, hogy itt vagy. – próbáltam mosolyogni, de inkább vicsorgás volt, mint mosoly.

-          Te jó ég, Lidzi! Borzalmasan nézel ki! – hüledezett Robert

-          Mi történt? Leöntöttem magam?- kerestem zavartan a foltot a ruhámon.

-          Nem, csinos vagy, de nem is tudom… olyan fura vagy!- vonta össze szemöldökét

-          Hm… - köszörültem meg a torkom. – Csak a munka… ez a hajcsár halálra melóztat- böktem Tamásra és meg próbáltam egy kacajt kipréselni magamból.

-          Mintha Taylort látnám…  A sminkesek alig tudják forgatásra alkalmas állapotba hozni- röhögte el magát. – Biztos szerelmi bánat!- folytatta nevetve.

Beszélgetésünket Robert telefonja szakította félbe. Felvette a telefont, és mókásan beleköszönt. Hosszas hallgatás után összeráncolta homlokát, és egy bólintással annyit mondott, hogy:

-          Oké, rendben, 10 perc és ott vagyok!

Azzal letette a telefont, és az eddigi derűs arc, most gondterhelten nézett rám.

-          Valami baj van? – kérdeztem tőle aggódva

-          Semmi olyan, amit ne tudnék rendbe hozni!- mosolyodott el, olyan Edwardosan. – Most viszont mennem kell! Még beugrok valamikor, de nem ígérem, hogy még ma.

-          Rendben! Menj csak, intézd a dolgaidat!- nyomtam az arcára egy puszit, és már viharzott is ki az ajtón.

Az este nagyon gyorsan ment el. Ma ketten zártunk Tamással. Jobb szerettem egyedül zárni, de ha már így alakult…

-          Lidzi! – szót érdeklődve. - Kérhetek tőled valamit?

-          Persze, mondd csak! - bólintottam

-          Énekelj , nekem ma is egy dalt!- Tamás is felfedezte a baromira nagy tehetségem, és az óta folyton kell neki egy dalt énekelnem a kareoke estéken.

-          Rendben, de nem vagyok valami jó kedvemben ma, egy lassú szám lesz, ha nem bánod.

-          Nem, sőt!- izgatottan bekapcsolta a gépet, és a pult mögé ment, hogy addig is haladjunk valamit az esti folyamatokkal.

Ahogy meg hallottam a zongora hangját, teljesen rá hangolódtam a számra. Nem volt nehéz, hiszen a mostani lelkivilágom nagyon közel állt ehhez a dalhoz. Barlow Girl : Never Alone

 Bele kezdtem az első sorokba, és végig csak Taylor járt a fejemben. Az ő hiánya ott volt mindenütt. Akárhova néztem, Ő ott állt, és mosolygott rám. A könnyeim megint kezdtek szépen lassan csordogálni a szemeimből.  Teljesen átadtam magam a dalnak, és Taylornak.  A szám lassan a végéhez közeledett, de szívem szerint a halálomig énekeltem volna, hogy mindenki tudja meg, mit is érzek. Bánatomból egy meleg érintés ébresztett fel. Kinyitottam szemeimet, és Ő állt velem szemben a színpadon. Nem hagytam abba az éneklést, csak azon járt az eszem, hogy ez is egy álomkép. Mélyen a szemébe néztem, és el kezdtem kémlelni az arcát. A kezemmel lassan felé nyúltam. Féltem, ha gyors vagyok, eltűnik, úgy, mint a legutóbb. Mire az arcához értem ujjaimmal éreztem, hogy ő hús és vér. Ő Taylor, az én Taylorom.  Az utolsó szavak csengtek fel, ami annyiból állt, hogy a részem vagy! Elhalkult minden, és csak mi voltunk. Álltunk a színpadon, egymás szemébe néztünk, és már mind kettőnk szeméből folytak a könnyek. Nem szóltunk, mégis mindent elmondtunk egymásnak.